Egyedül

Csodás hétfő reggelre ébredtem. Már félálomban hallottam, ahogy az ablakom alatt csicseregnek a madarak. Mezítláb mászkáltam a lakásban, és élveztem a talpam alatt a hajópadló minden rezdülését. Mire a gyerekek is kikászálódtak az ágyból, az asztalon gőzölgött a forró tea és a reggeli virsli. Majd mielőtt a suliba indultam volna a nagyobbikért, utolért a gyász. Napok óta nem találtuk a rózsaszín rákocskát az akváriumban, gondoltam a napfényben újra átvizsgálom, hova bújt el Pötike. Nem bújt el. Élettelenül hevert az akvárium alján. Fehér volt, szinte átlátszó, alig lehetett észrevenni. Rögtön belémnyilallt a felismerés: AZ EGYEDÜLLÉT HALÁLOS.  Pötike játszótársa az akvárium tisztításakor a lefolyó áldozata lett, és pár napot kellett volna kibírnia egyedül, amíg kikelnek az új kistestvérek. Hát nem bírta ki. A szívem szakad meg érte. És magamért is. Ilyen az ember, minden halálesettel önmagát siratja. A saját egyedüllétem nem is ennyire látványos, hiszen életben vagyok. Lelkileg azonban padlón. 

AZ EGYEDÜLLÉTBE BELE LEHET HALNI. És ezen a költözés sem segít.