Holtponton

Ma holtponthoz érkeztem. Vagy legalábbis nyugvópontra. Már ami a lakás-parát illeti.

Zenei tehetséggel megáldott kislányom kérésének a gyönge apai szív nem tud ellenállni, így hát egy csúnya sötét farostlemez zongora került be gyerekszobába. Először elborzadtam a látványtól. A 4 íróasztal és az egybenyitott szobák miatt már így is olyan a lakás, mint egy szedett-vedett home office, de ez a mai átrendezés még inkább tönkretette az enteriőrt. Szinte fájt ez a vizuális merénylet, bár rendesen győzködtem magam, hogy így a legjobb, hiszen a hangszert nem dísznek veszem, hanem a gyereknek. A többiek nem is értik, hogy mit kínlódok ezzel. Én meg valahogy azt éreztem, hogy ez annyira túl van minden határon, hogy most már minden mindegy. Fogalmam sincs, hogy fogom eladni a lakást. Arról végképp nincs, hogy fogok költözni egy zongorával. Én csak egy összecsukható vasalódeszkát akartam! Ráadásul ez csak a kezdet, ha igazán tehetséges a gyerek, meg sem állunk a hangversenyzongoráig. Lőttek a nőcis kislakásnak. Simán belaknánk egy hatszobás rezidenciát négyen. Lelki szemeim előtt megjelent, amint a századelőn épült villában egymást kergetik a huncut lurkók (őszintén szólva inkább ebadta kölykök) a körbejárható szobákban… gyorsan elhessegettem a gondolatot és megfogadtam, hogy nem hagyom befolyásolni magam sem a korszellem, sem a nosztalgia által, csakis a magam útját járom. Épp itt van az ideje.