Hárman vagyunk a képen. 3 nőci indul az éjszakába. Pózolunk, kezünkben a horgászmacska, mindenki igyekszik az előnyösebb alakját mutatni. Smink, trendi top, fekete naci, a magassarkú lemaradt a keretezés miatt. Szalagos géppel készült a fotó, még a digitális korszak előtt. A kép ott lóg a falon, a családi fotók között. A mi lakásunkban. Ezen a helyen, ahonnét annyi minden indult. Sokszor rápillantok, amikor érezni akarom, hogy bármi megtörténhet. Eltelt azóta több, mint tíz év. Mintha csak tegnap lett volna. Mindegyikünk felnőtt nő, egy vagy két gyerekkel, időnként találkozunk egy kis locsi-fecsire. Ami személyesebb, mint a skype. Kávéház a konyhában, piknik az udvaron, pusmogások a fűben. A hazatérőknek Anglia után ez az otthon: a száradó lepedők a teregetőn, futkosó gyerekek az udvaron, vaníliás karika. Számomra néha olyan mesterkélt, mint egy jól megrendezett mosóporreklám. Bár kénytelen vagyok elismerni, hogy a családi boldogságban van valami. Sok nő erre vágyik. Örök témánk a mit dolgozol és mikor mész vissza és mi lesz addig és ki vigyáz rá és mikor költözzünk haza és hol fogunk lakni és mi lesz a nagyival majd ha már… Tudom, hogy aki elment, visszavágyik. Elzarándokolnak ide, a békés szigetre, és elmesélik, hogy milyen az ő szigetországuk. Megállnak a kép előtt – jé ez nekem is ott lapul a dobozom alján, te bekeretezted?! – hogy emlékezzenek arra, amikor még…
Szívből remélem, hogy jobb elmenni. Ahhoz, hogy én is igazán értékeljem az otthonom nyugalmát, ahhoz előbb el kell menni nyüzsögni. Dolgozni. Lakni. Élni. Visszavágyni. Különben csak azt érzed, hogy mennél de nem tudod, hogy merre indulj.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: