Vasárnapi ebédre jöttünk össze, mint egy olasz család a “mammánál”. Ebéd után anyám előállt a kéréssel: most aztán ruhapakolás. Évek óta gyűjtögeti a kinőtt gyerekruhákat, az átalakításra váró örök divat darabokat, minden holmit, ami még valamikor valakinek egyszer jó lesz… “Amibe belefogyok, amit majd átalakítok, ami valaha rámjött és most itt van mementónak boldogult lánykoromból…” Ki ne fogadkozott volna ezekkel a szavakkal a ruhásszekrénye előtt szteppelve? Mindhármunknak vannak ikonikus darabjai, amit – költözés ide vagy oda – még mindig őrizgetünk: ez a felső volt rajtam az első randin, ezt a nadrágot varrtam először, ezzel a táskával jártam bulizni…
Összehordtuk a kupacot és elkezdtünk szortírozni, dobozolni, válogatni. Pont, mint a filmekben. Olyan érzés volt viszontlátni a 80-as évek divatját, mintha személyesen én lennék Carrie Bradshaw. És annyi idő eltelt azóta!!! Lassan a nagylányom belenő azokba a cuccokba, amik a húgom kedvencei voltak a fősuli alatt… A kicsik örömmel vették birtokukba a kartondobozokat, és annyira jól érezték magukat a “jelmezekben”, mintha farsang lenne. Mi pedig éreztük, hogy ez egy történelmi pillanat a saját életünkben. Ha nem lennének lányaink, akkor ennek az egész ruhamizériának nem is lenne nagy jelentősége. De vannak. És talán velük is pakolunk majd egyszer… Reméljük, hogy ugyanilyen jó hangulatban, viccelődve, emlékezve…
Reméljük, hogy nem lesz tele a szívünk aggodalommal… Egy pillanat törtrésze volt csupán a gondolat, hogy vajon mit vinnénk magunkkal az útra, ha esetleg menekülni kell???
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: