Mennék… költöznék. Most már ott tartok, hogy akárhova, egy albérletbe is akár, csak el innen, el. Minden reggel az első dolgom, hogy az új lakáshirdetéseket böngészem 100 négyzetméter felett. Mától már alatta is. És az albérleteket is elkezdtem. Nem is tudom, mit akarok. Ismerem a házunk minden zegét-zugát, gondolatban százszor átalakítottam, és mégis azt érzem, hogy mennék… Magam sem tudom, hogy miért. Ennek a háznak lelke van, történelme van és egy hibája van: nem merek hozzányúlni. Félek, hogy nem olyan lesz, mint amiről álmodtam. Van egy stílusa, és elveszíti. Nem lesz se ilyen, se olyan.
Pedig az eszemmel nagyon is jól tudom, hogy az udvar ideális pihenőkert, és még mindig vannak kihasználatlan lehetőségei: fedett terasz “földig érő ablakokkal”, fűszerkert sziklákkal, hobbiműhely vizesblokkal. Sőt, a nappaliba még a hangversenyzongora is befér és még mindig marad mellette hely. Tudom, hogy könnyedén ki lehetne alakítani az emeleten a hálószobákat… ha akarnám. De nem és nem és nem. Nem akarok emeleti hálószobákat!!! Emeleti konyhát akarok tetőterasszal. Gangos bejáratot. Nagypolgári miliőt. Városi hangulatot. Városi életmódot.
A családi társasjátékban vesztésre állok: 3 az egy ellen. Mindegyikünk ebben a városrészben tanul és dolgozik, kivéve engem. Illetve én is, amennyiben mások is munkának tekintik a gyermekgondozást 3 éves kor felett. Akár úgy is fogalmazhatnék, hogy egyedül nekem van rugalmas időbeosztásom napközben, mégis én rugózok a lakáskérdésen egyedül… mert én elvágyom innét lélekben. Félek, ha átalakítom-kibővítem-megvalósítom, nem érti majd a családom, hogy akkor most mégis miért nem tetszik… Félek, ha eladom, és lakást veszek helyette, hiányozni fog a zöld udvar és életem végéig bánni fogom… Akkor most mégis mitől félek jobban?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: