Pardon, nem ismerem ezt a kifejezést. Megmagyaráznád, kérlek?
Már akkor sem tudnék örülni neki, ha mégis megvalósulna.
Mert már késő.
Akkor kellett volna. Régen és nem most. Nem majd.
Mire meglenne, már annyit kínlódnék érte, hogy azt érzem, kár körömszakadtáig ragaszkodnom hozzá.
Kár küzdeni érte. Hiszen azt képzeltem mindig, hogy nem kell küzdeni érte, hanem megy majd minden simán, magától. Megy majd a maga útján.
De nem. Nem megy magától.
Már rég meg kellett volna valósulnia.
Nem azért, mintha nem tudnék eleget várni. Dehogyisnem. Pont ez az.
Már túl régóta várok, de most már azt érzem, hogy minek. Nincs mire várni. Elfogyott talán a türelmem? Nem, nem a türelmem fogyott el.
Hanem???
Elfogyott az időm. Nem, nem is, inkább csak szép csendesen elfolyt a hosszú, türelmes várakozásban.
De közben elérkezett a pillanat és nincs eredmény, csak kompromisszum.
Ez nem egy bakancslista, amire felírom a tételeket és kipipálom, ha kész vagyok. Az életemmel sosem leszek kész.
Mire meglesz az áhított gyerekszoba, felnőnek a gyerekek és akkor mi lesz? Akkor kész lesz? Vagy addigra majd megint pont jó lesz a lakás? Csak addig kell kibírni, igaz?
Addigra nem is akarnak majd velünk lakni. Lakótársakkal akarnak majd lakni, vagy ki tudja? Velem biztosan nem, aki folyton nyekereg, hogy ezt tedd már el és azt pakold föl… Főleg én magam sem bírom már a saját sirámaimat. Miért nem tudnak maguktól ráébredni, hogy ez nekem is mennyire fárasztó???
Házas vagyok. Ráadásul van egy fél házam is és két gyerekem akiknek az anyukája lehetek.
Mégis, néha azt érzem, még a vasárnapi apuka is én vagyok. Meddig még? És főleg minek…?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: