“Lakáskeresés kompromisszumok nélkül” – így is jellemezhetném az elmúlt két hónap intenzív munkáját, amit az új otthon megtalálásába belefektettem. Sürget az idő, mert valójában január óta projekten vagyok. Sajnos az eredményességem a zérushoz közelít. Változó intenzitással, de szakértő szemekkel néztük a szóba jöhető alaprajzokat, városrészeket, közlekedési csomópontokat, a tájolást, a lakóközösséget…
Építész segít a megfelelő alaprajz kiválasztásában, lakberendező a négytagú és időközben majdnem felnőtt család motyóinak elhelyezésében. Ilyen elgondolkodtató keresztkérdéseket kapok vissza: “Te most komolyan gondoltad, hogy 84 négyzetméteren elférsz?” – Persze, ha jó a beosztás és van elég tárolóhely… “Képes vagy megvenni egy ekkora folyosót csak azért, mert jól van kifestve?” – Gondoltam ez lenne a gardrób…
Mindegyikünk az álmait hajtja. A gyerekek a külön szobát, emeletes ágyat, zongorát. Apa a víz közelségét, és hogy ne mászkáljon a fejünk felett senki. Én az erkélyemet. Na jó, egy franciaablak is megteszi. Meg a patinás lépcsőház. De a kilátás a kivilágított városra nézzen ám… szóval ezt nem tudom összehozni egy lakásban, mert ilyen lakás nincs is. Vagy ha van, akkor nem itt. Vagy nem tudjuk megfizetni.
Sokat beszélgettünk ezekről a dolgokról, hogy kinek mi a kompromisszum és hogy melyik ponton tudunk rugalmasak lenni. Már látom, nem vagyunk egy átlag család, átlag igényekkel. Mindenkinek van valami extrája, és annyira ragaszkodunk hozzá, mintha ezen múlna az elveszett boldogság. Márpedig én azt hittem, hogy ez majd felpezsdíti a kifulladt családi életemet.
Kompromisszum a jelenlegi állapot, ki tudja, mióta? Ja igen, már emlékszem, kb. a “Hol legyen a gyerekszoba?” kritikus kérdése óta. Se erkély, se tópart, se külön szoba.
Szívesen változtatnék, de vajon tényleg eljön majd a változás? Bennem már elindult valami, de a felismerés fájó. Nem hiszem el, nem akarom látni, nem akarok szembenézni vele! Utálom az egészet, hogy nincs olyan megoldás, ami mindenkinek jó. Vagy-vagy, igen-de helyzetek vannak. Ha az ingatlanosnak sorolom a paramétereket, akkor ez KÉT KÜLÖN lakás. A hideg is kiráz a gondolattól, hogy nem MAJD A GYEREKEK MIATT kell két külön, hanem MÁR MOST MIATTUNK. Bocsánat, helyesbítek, miattam. Ezt a témát le kell vennem a napirendről. Vagy ha marad, akkor ki tudja, milyen lavinát görgetek magam előtt.
Tart, ameddig tart. Összetart. Meddig még? Néha az az érzésem, hogy EZ A KOMPROMISSZUM tart össze. Az a felemás állapot, amit ez az ingatlan a maga valójában megtestesít: lakás egy társasházban, ház a lüktető városban. Közel az iskola, nem kell dugóban ülni délutánonként. Hamarosan önállóan közlekednek majd a gyerekek. Ez egy gyalogos környék, élhető. Fő a kényelem. A legfontosabb, ami nem ereszt. Hiszen pont ez a lényeg, az egy négyzetkilométerre koncentrált szervezettség, ami a függetlenség esélyét adja meg nekem. Nincs hitelem, nincsenek időbeli kötöttségeim a gyerekek révén, hiszen megoldják a szakkörök és a különórák. Viszlát este otthon! Ez egy új érzés, a függetlenség érzése.
Ha nem tetszik, szabadon elmehetek. Csak kisétálok és már itt sem vagyok.
Kommentek