Telihold

Telihold van. Kerek lámpaként, hideg fehér fénnyel világít rám a lépcsőház ablakából. Nem láthatom a valóságos, sajt alakú mesebeli teliholdat az égen, csak eltorzult, remegő tükörképét, melyet a lépcsőház fakeretes ablaka könyörtelenül szel ketté… ha kinézek a nappalimból, a lépcsőház ablakából groteszk félholdak tekintenek vissza rám. 

Tükörkép vagyok én is. Nem vagyok önmagam, nem vagyok tisztában saját eredeti valóságommal. Ami most vagyok, az nem is én vagyok, magamra se ismerek. Aki meglát, csak egy mogorva, zsörtölődős, saját  helyzetéből kitörni nem tudó, ám azzal rendületlenül elégedetlen, aggályoskodó árnyat lát maga előtt. Árnyéka vagyok korábbi önmagamnak.

És ez a titok. Hold vagyok. Napom fényét kellene visszatükröznöm, de Napom elveszett. Nem ragyogja be otthonom, kívül rekedt a falakon. Kétségbeesetten keresem. Próbálok kitörni innét. Próbálok kilátni innét. 

Miért is? Miért is olyan fontos nekem a napfényben fürdőző külvilág? Talán a jövőre nézve jó lenne messzebbre látni a holnapnál, talán kicsit tovább a jövő hétnél, vagy akár a következő két-három éven is túl. Mi lesz majd akkor?

EZ a lakás az ITT ÉS MOST kényelmét adja nekem, nekünk. Mégis, bezár és hamis valóságom fényét veri vissza. Minden rendben. Valóban? És ha a jövőbe tekintek, akkor is? Tudok-e egyáltalán bízni a jövőben, vagy inkább homokba dugnám a fejem, hogy ne is gondoljak a kényelmetlenségekre?

Szeretnék kilátni a fejemből. Szeretnék tisztán látni. Szeretném az életem sok kis apró lényegtelen és lényeges dolgát egyszerre, együtt látni. A fontosakat és a kevésbé fontosakat. Ami számít és ami nem. Ami beragyogja a napomat és ami árnyként rejtőzhet még hosszú-hosszú évekig… Minden egyes dolgot annak szeretnék látni, ami valójában és nem csak azokat a dolgokat meglátni, ami visszatükröződik a lépcsőház ablakán…