Ezer szállal kötődöm az otthonunkhoz.
2003 óta lakom itt. Lassan 12 éve. Mindig más felállásban… Ha ezek a falak mesélni tudnának, vajon miről szólna a történet? A fotóalbumokat nézegetve mindig találok egy-egy érdekes részletet, amit még nem fedeztem fel magamnak korábban.
A lakás berendezése folyamatosan változott. Az eredeti lakók antik bútorai, barkácsolt polcrendszerek, szocreál íróasztal, puttonyos monitor, rácsos kiságy… Ha volt több pénzünk, mindig megvettünk valami halaszthatatlan dolgot, amitől egy kicsit szebb lett. Na jó, praktikusabb.
Ez az egy hely, “AZ OTTHON” több funkciót is betöltött nálam: otthonról dolgoztam, otthon neveltem gyereket és mellette dolgoztam, de alapvetően ahhoz hogy dolgozni tudjak nem kellett eljárni otthonról. Most mégis úgy érzem, nincs is valódi otthonom. Legalábbis nincs nyugtom. Egyfolytában a csemetéimet nevelgetem, a cuccaikat rendezgetem és saját dolgaimmal foglalkozom. Nem tudok kikapcsolni, nem tudok pihenni, nem tudok lazítani.
Számomra az otthonom nem erről szól. És ez nem az ő hibája, hanem az enyém. Egy hely nem lehet mindenre jó, mert akkor semmire nem jó. Legalábbis arra nem, amire eredetileg szánták.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: