Dekortapasz

Egyedül töltöm a hétvégét. Illetve dehogyis, gyerekkel, de a Nagy Ő nélkül, és a kocsi nélkül, ami jelenleg működésképtelen. Konkrétan jóanyám segít ki a kocsijával és a kéretlen jótanácsaival. Az, hogy anyám itt van a közelemben, és a gyerekeket visszük együtt az usziba és a hétvégi táncversenyre, kicsit olyan, mint amikor szülés után együtt pesztráltuk őket. Ő volt a segítségem AKKOR. És most is. Nehéz lehet neki látni az asszony-lányát, amint nem boldogul a gyerekneveléssel és a háztartással. Vagy nem ÚGY, abban az értelemben. Végül azért jól végződik a nap, igyekszem nem felhúzni magam apróságokon, de egy órán belül a plafonra kerülök. Aztán meg hirtelen a padlóra. Fájó emlékek törnek fel belőlem. Hogy ezzel a gyerek-témával mindig egyedül vagyok. Színházba megyek, de társaságom a két lányom. Öltöztetem őket, de nem figyelnek a készülődésre. Nem érdekli őket a mit vegyek fel problémaköre. Eszembe jut, hogy mennyire padlón voltam a kicsi megszületése után. A klasszikus baby-blues, aminek senki nem tud ellenállni. Mindenki átesik ezen EGYSZER. Túléltem, na és? Hiányzott a régi életem, hogy kettesben legyünk, hogy átaludjak végre egy éjszakát, hogy együtt örüljünk a kisbabának. Nem lehet mindent egyszerre. Nem lehetünk ketten gyesen, valakinek keresni kell a pénzt, ha már egyszer én 100% anya vagyok… az eszem tudja, de a lelkem mégis azt érzi, két külön tengeren evezünk, két külön csónakban. És akármilyen jó dolgom van a férjem mellett, mégis sokszor érzem, hogy nincs mellettem igazán. Ő egy külön világ, az ő világa a felnőtt, igazi világ, az enyémtől különálló és kirakatban van. Az én világom a gyereknevelés, a házüzemeltetés, a láthatatlan háttérmunka. Minden, ami a színpad MÖGÖTT van. Az ellenfényben látszik. Vagy csak akkor, ha hiányzik, mert nincs megcsinálva. Ha a férjemre gondolok, szorongás fog el. Mennyire szeretnék osztozni az örömében, a sikereiben. De nem a háttérből, oldalbordaként, hanem igazán, saját jogon, mert én is ügyes vagyok, és mert mi együtt csináltuk végig. Ha magamra gondolok, azt érzem, hogy levágathatom a hajam, kidekorálhatom a lakást vagy akár átrendezhetem minden szegletét, mégis minden külcsín csak pótlék, ami a bennem lévő ÜRESSÉGET TAKARJA EL.