A héten elkezdődött a karácsonyi hajrá. Listák, dátumok, sütivásár. Idén anyu sütött helyettem az iskolai adventi vásárra. Már nem is próbálkozom, hogy ugyanazt a receptet elkészítsem én is, nálam úgysem lesz ugyanaz. Hiába, a légkeveréses sütő hiánya… Pedig valaha szerettem cukrászkodni. Sőt, most is szeretek. Díszíteni, teríteni különösen.
Talán ezért olyan fontos nekem a konyha? Talán pont a sütés miatt, hiszen a hétköznapi főzőcskézést már unom. Szeretem a szülinapokat itthon ünnepelni, olyan meghitt és családias. Az éttermi szülinapok céges bulikra emlékeztetnek, bár annak is megvan a maga hangulata.
Nálam a konyha mindig egy alkotó hely volt. Valódi közösségi műhely. Ahol festettünk, gyurmáztunk, dekoráltunk. Együtt, hármasban, a gyerekeimmel. Néha itt varrok. Egyedül. Amikor már a többiek levonulnak, a hosszú folyosó végtelen szabászasztallá alakul át, a jól megvilágított munkalap kellékespulttá változik. Ez is én vagyok. Néha jólesik, néha nincs türelmem hozzá. Van úgy, hogy hetekig elő sem veszem a varrógépet, csak tornyosul a sok félkész, vagy átalakításra váró gönc. Aztán végre előkerülnek, és új gondolatokat ébresztenek bennem…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: